Kedves Viki!

Ismét írok bár nem tudom, hogy ezek a sorok eljutnak-e hozzád valaha is. Az utóbbi napokban ismét veled álmodtam egyszer számítógépezés közben csodálhattalak máskor meg együtt sétáltunk Szegeden, de csak beszélgettük, ébredés után már ez is boldogsággal töltött el, maga a gondolat ,hogy ismét láthattalak.

Legutóbbi találkozásunk óta már 6 év telt el… A születésnapom volt az utolsó nagyobb közös emlékünk. Szerettem neked örömet okozni. Szerettem érezni ahogyan elolvadsz az érintésemtől. Szerettem hallani amikor kimondtad a nevemet. A szeretet megtisztít, nem győzedelmeskedik feletted, és nem hoz rád kárhozatot. Sajnos a szavak soha nem elegendőek ahhoz, hogy megmutassam neked valódi érzéseimet… Az én szerelmem nem fegyver, hanem egy mentőöv. Olyan jó lenne, ha kinyújtanád a kezedet belekapaszkodnál és soha nem engednéd el és én se téged egyedül a halál ami erre képes lenne!  Mióta elváltunk úgy érzem magam mint Orpheus aki megmenthetett volna de az alvilág kapujában visszatekintett, tudod ez jut eszembe arról mikor azt mondtad, ha nem próbállak keresni akkor még lett volna részedről valami kis vonzalom az irányomba..de már nincs.

Eszembe jut sokszor Mica mondata mikor nagymamádnál voltunk és azt mondta: Ezeknek a mai fiataloknak nem ártana egy háború. Hát most jócskán megkaptam az az igazság, egyenesen a frontvonalba, küzdöttem a halállal, próbáltam annyi életet megmenteni amennyit csak lehet, de még így se múlt el nap, hogy rád ne gondoltam volna.. Nem tudom, hogy te még gondolsz-e rám lehet már réges-régen elfelejtettél, ha nem így lenne adnál magadról valami életjelet.. Ezek szerint az egész közösen töltött időnk nem volt más csupán egy orbitális hazugság…

  Múltkor megkérdezted mit szeretnék tőled?  A válaszom téged, csakis téged a  lelkedet, azokat a tartalmas beszélgetéseket, közös keresztrejtvényezésket…

Remélem boldog vagy, én még remélem, hogy láthatlak valaha mosolyogni úgy mint akkor amikor még nálunk voltunk Szentesen és bizakodva néztünk a közös jövő elé. Tudd legyél akárhol és bárkivel én akkor is szeretni foglak.. mindig..

Dicsőség

Hajrá élet! Kedvre kapok,
Nékem is áll a világ.
Múljatok el, borult napok,
Búval népes éjszakák.
Vesztes voltam szerelemben,
De a játék hű maradt;
Barna leány elhagy engem,
Szőke asszony hívogat.

Szőke asszony, szép szerencse
Biztatóan rám nevet,
S küldi, hogy kegyét jelentse,
Apródját, a hírnevet.
S a kis csacska ingerkedve
Pedzi lantom húrjait,
S élet és dal újult kedve
Új reménnyel andalit.

S mintha nem is lettél volna,
Foszlik képed csalfa lány,-
S messze, mintegy ködbe folyva,
Kél egy büszke látomány,
Győzelem, melyért a hős ég,
S küzdve tűr a férfiú:
Szerelemért szép dicsőség,
Rózsaláncért koszorú.

Vess hát, harmadt ifjúságom,
Szikrát a parázs alúl;
Van még dolgom a világon,
S van még élet rajta túl.
S tanítsatok meg sebzetten
-Sorsom békült istenei!-
Ha az egynek nem tetszettem,
Millióknak tetszeni.

Hah! Mint cédrus felszökellő,
MInt tölgy erős leszek!
Játszhatik velem a szellő,
S ki nem dönt a förgeteg.
Rám lehelhet az enyészet,
De nevemnek nincs halál;
Leroskad a testi fészek,
Hírem sasként égre száll!…

Büszke álom! Csalfa vigasz!
Mikor szívem úgy sajog,
Egyet érzek, egy az igaz:
Az, hogy boldog nem vagyok.
S lelkem még, ha rég kimultam,
Fölzokog a hant alul:
Küzdtem, győztem, boldogultam,
De nem éltem boldogúl.

https://www.youtube.com/watch?v=fRsSfNXW01A

Kedves Tündérbogyó!

Megint írok, mert úgy érzem írnom kell, s ez az egyetlen reményem, hogy valaha majd olvasod ezt a levelet, ha eljut hozzád, valamilyen úton-módon...

Tudnod kell, hogy sokszor eszembe jutottál a mai nap folyamán is, egyrészt mivel péntek van (eszembe jutottak ismét a közös pizzázós filmnézős estéink Monster Pizza :)) másrészt kezdem magam úgy érezni, hogy azzal a munkával amit most ránk bíznak itt az EÜ-ben egyenesen a vágóhídra menetelünk saját halálunkba. Ugyanis tudnod kell, hogy senkit sem szűrtek az osztályunkon annak ellenére, hogy már van egy tünetes és teszttel igazoltan pozitív kollegám. Ilyen esetben általában megtörténik a kontaktszűrés, de nálunk nem történt semmi a műtétek mennek ugyan úgy tovább mintha mise történt volna, ha márciusban lett volna hasonló jellegű gixer akkor má régen nem működe az osztály, de működik.. Mi meg megyünk dolgozni úgy mint minden egyes áldott nap. 

Engem meg beosztottak az SBO-ra úgyhogy most már ott is lennem kell az Anyaosztályomon kívül.. Juhú. Holnap kezdődik második munkanapom.. Tudod kedves Viki sokszor eszembe jut, hogy szeretted volna, ha mondok valamit a munkámról, ha "panaszkodom" mert szerettél volna teljesen az életem része lenni, ezt is köszönöm neked. 

Mostanra tudom, hogy milyen értékes voltál azóta sem találoztam hozzád hasonlóval: perdig elhiheted igyekszem, de valahogy mégis a te képed "kísért", ott van velem, s ott volt mikor a martont futottam, mikor a mínusz 2 fokban meneteltem, s sátraztam az Isten háta mögött csak, hogy elfeledjelek, letegyelek mint egy drogot: el kell mondjam így sikerült, még mindig neked írom ezeket a meddő leveleket, s emlékeddel próbálom meg csillapítani a mindennapok borzalmait: a vért, a halált, a fülembe ketyegő hangot: "Nincs sok időd menj keress valakit, mert így egyedül maradsz."   Van én nekem, pontosabban volt egy csodálatos menyasszonyom aki már másé, de én vágyom utána mint a nyári melegtől kiszikkadt föld az eső után, csak egy szó, egy hang, egy mosoly is elég lenne, nem kérnék többet., bár újra része lennél az életemnek!

Úgy érzem kifogytam a szavakból, nincsen rá szó sem több szóból álló kifejezés az, hogy mennyire hiányzol Tündérbogyó, remélem valahol a szíved mélyén te is érzed, s emlékezel még rám. Miközben megyek a csatába gondolok rád, úgy mint eddig minden nap. 

Légy jó és boldog!

Felejtés

Egymást szeretnünk nem szabad,
De egymást nem szeretnünk nem lehet.
Váljunk el!-ez volt végszavad,
Te majd felejtsz, én is felejtselek.

Azóta csak felejtek!
Futok a helyről is, hol sejtelek.
Szívem egy gondolatban kéjeleg,
Hogy téged elfelejtselek.

Minden nap annyi esemény!
És érdeket bár egyben sem lelek,
Szívem mindenhez fűzöm én,
Csakhogy téged elfelejtselek.

Mást kicserél az utazás;
Lelkét egy új világgal tölti meg;
Én bennem nem marad abból se más,
Csak: hogy téged felejtselek.

S a vad, szilaj kedv ha kicsap,
Vagy bús magány, álmatlan éjjelek,
Nekem mind egyet tudnak súgni csak,
Hogy téged elfelejtselek.

Egymást szeretnünk nem szabad!
Váljunk el és feledjünk: ég veled!
Lásd, most is mily hűn fogadom szavad,
Hisz mindig csak felejtelek!

S meg nem szűnök feledni téged,
Amíg csak élek, esküszöm neked,
Egyszer csak én is kihülök, kiégek,
S talán a sírban elfelejtelek!

Viki, Viki!

A neved eddig édesség volt nékem, mint a mézcsepp, mely a nyelven elolvad. Ma keserű, mint az eperszín méreg, amelyből egy korty lélegzetszorítón megbágyasztja a szívnek dobogását.

Viki, Viki!

A neved nékem napfényem volt eddig, meleg napfény, aminő tavasszal bimbót, virágot fakaszt réten, erdőn. Hideg felhő ma, amelytől elsápad a Duna fényes tükörképe is, s a fázó virág arcán harmat ül.

Viki, Viki!

A neved eddig szívem zenéje volt, egy láthatatlan kisangyalbandának üdvösséget zümmögő zenéje. Ma a neved csak egy halk jajkiáltás. Jajkiáltás szívem mélységében! Jajkiáltás, amelytől összeomlott szép reményimnek tündérpalotája. Napja kialudt. Csillaga lehullt. S maradt utána fekete sötétség - hideg halotti csend...

Miért van az, hogy álmaimban még mindig vissza-vissza térsz?  Valószínűleg meg kell, hogy fessem azt a képet, ha törik, ha szakad.

Hiába igyekszem felejteni képed, az az évek távlatából újra előjön. Mondd mégis mi ez a delejes erő ami feléd vonz és hiába igyekszem szabadulni nem tudok rád másképp gondolni csakis egyféleképpen: határtalan szeretettel. 

Felejteni…
Hiába igyekszem felejteni képed;
Nem tudok, nem bírok búcsút venni tőled.
Neved emlegeti minden bokor lombja,
Szellő, virág, madár, mind, mind csak azt mondja.

Rám a föllegekből bánatod setétlik,
Reszkető harmatban a te könnyed fénylik;
Villám lobbanása, csillagok futása;
Ragyó szép szemed vidám mosolygása.

Hegy, völgy, mező, berek, mind hiába vár rám,
Nem tudok oly helyet, hol képed ne látnám:
Az mosolyog én rám, mint hajnali álom,
A földön, az égen, az egész világon.

Mindenütt jössz velem, bárhol kelek, járok,
Nyomodban körültem nyilnak a virágok.
Szívem helyett szív vagy, lelkem helyett lélek;;
Hogy búcsúznám tőled, hogy feledhetnélek!

Legutóbbi álmomban egy pillanatra láttalak: a szobádban voltam (tudtam, hogy az a tiéd a sok könyvből, de a Bercsényi utcai szobádnál ez nagyobb volt sok könyv volt ott a fehér polcon ami ismerős volt)  te valahova készülődtél a barátaiddal. a szomszéd szobában matattál, én omndtam Gergőnek, hogy a kanapét amit átvittünk a szobádba azt vigyük vissza, mert ez a te szobád, és akkor betoppantál, de nem szóltál semmit, kicsit izgatott voltál láttam rajtad, ezután kimentél: a földön egy Mucha könyv maradt nyitva->itt jött az ébredés.

Tudom a következő sorok elég gázosan hathatnak mert az ember nem szokott a volt kedvesének midenfélét írni, de úgy érzem nem tarhatom magamban: Az igazság az, hogy mióta elváltunk akárhány nőt ismertem meg a velük töltött idő alatt te is eszembe jutottál: Például tegnap amikor az a lány akit operáltunk feljött hozzám: simogattam puszilgattam, de igazából te jutottál eszembe: tudom ez nem, szép, néha úgy érzem mintha valami varászlat alatt lennék: hogy lehet az, hogy másnak adom a csókokat és mástól fogadom el azokat, de mégis te jutsz eszembe? 

Ez mégis mi? 

Néha úgy érzem magam mint egy erdőben bolyongó magányos kisgyerek miközben rovom a kórház folyosóit..Vajon az örökkévaló szempontjából van ennek bármi jelentősége, hogy úgy hiányzol nekem?

Hiába úgy látom, hogy ahogy mondják a férfi sorsa tényleg a nő. Miért van az, hogy már eltelt 5 év és még mindig rád gondolok?

Tudod Viki az a helyzet, hogy bármennyire is igyekszem ezt magamba folytani: legyél akárhol, csinálj akármit, legyél akárkivel én csak egyféleképpen tudok rád gondolni: határtalan szertettel.  

Kerestelek…
Kerestelek  nyárban,őszben, télben ;
a kis szobában,s a napsütésben.
Kerestelek minden lányban,
de csak egy-egy részed találtam.

Mondd hová bújtál?,
Kerestelek az éjben;
a magányos vak sötétben;
.

Hallom hangod néha a nyári szélben, ,
s látom képed a napsütésben;
Téged idéznek a rétek, lombok,
Smaragd szemed mely a földön túl is ragyog

Soká telt még rájöttem, te voltál az egy,
hiányzol lelkemnek, hiányzol testemnek;
Láthatlak-e még valaha szerelmem?
.

Mikor  a nyáron leutaztam Gyulára  egyszerűen nem bírtam ellenállni az emlékeknek, ha mégannyira is szenvedtem tőlük. Csak egy nap volt csupán míg meglátogattam a kollegákat akik kitörő örömmel fogadtak, mintha nem telt el volna már 4 év: mindenki egy kicsit öregebb lett, de minden ugyan olyan : beszereztek pár hiper-szuper kütyüt amivel könnyebb lett a szemészélet. Segítettem lefogni egy kisgyereket akinek a szeméből corpust szedtünk ki, s vittem csokis tortát J.  Mielőtt hazaindultam volna  végigjártam az utcákat, melyek kövén együtt koppant léptünk Tündérbogyóval,újra felkeresetem azokat a gyalog távol levő, eldugott zugokat ahol együtt kirándulgattunk:  elmentem az orvosszállóra onnan a vár fele, de oda nem mentem be, az időhiányra fogva, de lelkileg nekem nehéz is lett volna, hiszen hányszor sétáltunk annak a környékén is … Közben jöttek az emlékek: a városi turistakocsi ami kivisz a Köröshöz (ígértem neki, hogy együtt megyünk, de végül nem lett belőle semmi)  Az élővíz csatorna partja, ahol migrénes fejfájás jött rá, s támogatva hazakísértem, milyen boldog volt, hogy úgy figyeltem rá, a lakatos híd ahova mi is terveztünk egy közös lakatot feltenni..

Számomra az orvosszálló is titokzatosabbá vált e kis kirándulás alatt, egyben vidámabb is , úgy ahogy maga a város is, s most, hogy már elköltöztem, valami mélabús szépség lengte be.

Kiérve az úthoz ahol délutáni futásaimkor  elindultam , még egyszer utoljára mélyet szippantottam a közeli pékség  miatt friss kenyér illatával telített levegőből, hogy legalább az illata emlékét megőrizzem annak a városnak, melyet Viki széppé varázsolt szememben, akárcsak Szegedet. De közben az emlékek özönében egyre sebesebben száguldott el a múlt elpárásodott szemem előtt, s tudtam, hogy elvesztettem mindazt ami a legszebb , s akkor a legjobb dolog volt az életemben.

 Az ügyelet ami soha nem ért véget.. 6-ot operáltunk, de végig ébren maradtunk..

Közben többször eszembe jutottál mint már annyiszor

Ez az érzés egyszerre lehúz ,
S a mélybe ránt
Eldobtál akár egy szál gyufát
A lelkem elégett és nálad ott a láng
Mondd jelentek még valamit neked?
Néma felelet, már csak a szél súgja: Ég veled.

Kedves Viki!

Ma a pokol hetének végén 2 hetes szabadságom küszöbén írom neked e sorokat. Hogy lehet, hogy nem tudtalak elfelejteni és még mindig oly sokszor jutsz eszembe?

Semmitől nem fut úgy az idő, s nem rövidül meg úgy az út, mint ha valamilyen gondolat lenyűgözi egész mivoltát, egész lelkét annak, aki gondolkodik. A külső lét ilyenkor szinte alvás csupán, s ennek az alvásnak álma az a bizonyos gondolat. Hatására az idő elveszti tartalmát, a tér elveszti kiterjedését. Elindulunk valahonnan, megérkezünk valahová, csupán ennyit tudunk. Bejárt utunkból az emlékezet csak valamiféle homályos ködöt fogad be: számtalan elmosódó kép úszik benne, fák, hegyek, tájak. Ilyen lázálomszerű állapotban éltem meg ezt a tovatűnt 7 évet.. Emléked, vagy pontosabban az aki voltál még mindig élénken él bennem.

Vigyázz magadra, ma is gondoltam rád.

Kedves Viki!

Ismét volt időm gondolkodni, s úgy érzem kezd összeállni életem néhány kusza és ellentmondásos darabja a következőképpen, rájöttem, hogy miért hagytál el: 

Szinte hihetetlen, hogy egy nő elmenjen ha szeret, de mégis több esetben előfordul. A nő számára mindez lehetséges, ne ítéljük el őt, csak akkor érthetnéd meg, ha te is olyan helyzetben lennél.

Ő szép, intelligens és érzékeny. Olyan mint a telihold egy sötét éjszakán, ő a homokot csillagokká változtatja, ő a szerelem. Olyan sokáig várt, hogy megtalálja és jobban szerette őt mint a saját életét, de mégis elhagyta, könnyes szemmel és fájó lélekkel.

Elhagyta őt, mert többet szeretett volna kapni mint ajándékokat és szép szavakat. Tetteket akart látni, azt akarta, hogy a férfi jelen legyen az élete minden területén, azt akarta, hogy figyeljen rá, hogy megkérdezze tőle milyen volt a napja és milyen tervei vannak, virágot kapjon tőle legalább egyszer egy évben. Azt akarta, hogy ő legyen a legfontosabb az életében.

Úgy akart élni, hogy meghallják azt amit mond, hogy elfogadják őt, hogy ő legyen az egyetlen nő a férfi életében. Ő egy új terület és azt akarta, hogy a férfi felfedezze ezt, de a férfi sohasem tette meg ezt inkább úgy döntött, hogy messziről figyeli őt. Időközben ez a terület meghalt mert nem volt felfedezve.

A nő elment mert egy olyan könyv volt, amelyet a férfi nem mert a kezébe venni és átlapozni, mert nem tudta, hogy a lapok között nagy értéket talál. A nő egy olyan virágnak érzi magát, akit mindig öntözni kell, de a férfi elfelejtette ezt megtenni minden nap. A virág elhervadt és meghalt. Lassanként kezdte elveszíteni a színét , olyanná vált mint egy gyertya, amelyik bármelyik percben kialudhat.

A szerelem fel kellene emeljen, ki kellene nyissa a szíved, boldoggá kellene tegyen, de a nőt a szerelem szomorúvá tette. Ő mindent felajánlott, de nem kapott cserébe semmit, elmondta azt, hogy mi hiányzik neki, a férfi hallotta, de nem hallgatta meg igazán. A férfi azt gondolta, hogy a nő vele marad, bármi is történjen.

A nőnek szükségre volt valakire akivel megoszthatja a gondolatait, az érzéseit, egy olyan férfire aki nem csak a saját álmaival van elfoglalva és őt észre sem veszi. Egy olyan férfire aki mellől sohasem akar elmenni. Egy olyan férfira, akinek ő kell. Egy olyan férfit akart aki a boldogságot jelenti a számára. A nő elment és a férfi nem értette, hogy miért, tudta azt, hogy egy pár év múlva majd megérti, akkor majd a múltra fog gondolni és megérti, hogy mit kellett volna tennie azért, hogy maga mellett tartsa a nőt

Már én is tudom mit kellett volna tennem, de sajnos már késő... Miért van az, hogy annyi mindenről lemarad az ember? 

Elmentél azért, hogy megtaláld önmagad, azt akit elveszítettél, bekötözöd sebeidet és egyedül folytatod utadat. Elmentél azért, hogy ismét szeress, azért, hogy megismerd az értékét, hogy a homokot ismét csillagokká változtathasd. 

Kedves Viki!

 Hála az égnek már túl vagyok a pokolhetének felén.

Jól tudom, amit csinálok nem normális dolog... leveleket írni valaki olyannak aki semmibe sem vesz, esztelenség azt hinnem, hogy a jég átforrósodik , a jég életre kél; de mit tegyek? Aki szerelmes könnyen hisz a szerelemben, egyébiránt a múltba révedés nem vesz kárba egészen, hiszen láthatom ven még bennem szeretetre való képesség..

 Mondd meg, hol láttál az enyémhez fogható szerelmet, amelyet sem az idő, sem a távolság, sem a kétség ki nem olthat; melynek elég egy óvatlan pillantás, egy elejtett szó? Már 5 éve, hogy nem láttalak, 5 éve, és még mindig úgy szeretlek mint rég..

Sokan mondják, hogy ezt az egész egészségügyet nem tudnák csinálni, ha nem lenne mögöttük a család... és én mit mondjak egyszál magamban? Úgy érzem nekem nincsen már más csak az emlékeim. Ez a boldogságom, kincsem reményem. Új meg új gyöngyszemet rejtettem szívem kincsei közé akárhányszor találkoztunk..

Magam sem értem magamat, mi ez az egész? Miért nem tudok azok közül a nők közül választani akik körülöttem legyeskednek? Miért vagyok még mindig szomorú, ha elválásunkra gondolok és arra, hogy már nem szeretsz? De lehet soha nem is szerettél igazán.. csak addig voltam jó a amíg azt csináltam ami neked is jó.. Az én szerelmem lángját azonban úgy érzem olthatatlanul, örökre felszítottad..