Az élet nem más mint szenvedés (ahogy Jordan Peterson is írta) s élni nem más mint szenvedni , túlélni pedig annyi mint értelmet találni ebben a szenvedésben.
Akinek van miért élnie, szinte minden hogyant kibír. –(Én is azért vállalom a mindennapos harcot, mert bízok egy szebb és jobb jövőben, ha nekem nem de azoknak akik utánnam jönnek jobb lehessen.)
Aki nem veszíti eszét bizonyos dolgok láttán, annak nincs mit veszítenie./Gotthold Ephraim Lessing/
Megélni a kórházi létet az elején: Ott van az övéi iránt érzett határtalan vágyakozása. Ezt a vágyakozást égatő fájdalomként éli meg az ember, hogy már egyetlen vágya marad csupán: az elmúlásé. S aztán az undor: mindazon borzalommal szembeni undor ami a kórházi dolgozót körülveszi, ami az egész környezetét jellemzi: a halál közelsége, az emberi testnedvek: fekália, vizelet bűze ami az osztályt belengi…
A kórházi élet második szakaszában megjelenik a fásultság, az érzelmek eltompulása, belső nemtörődömség és közöny, s mindez hamarosan érzéketlenné teszi a dolgozókat a mások mindennapi szenvedésével kapcsolatban.
A megélt valóság jelenségei eltompulnak. Minden érzékelés s vele együtt a teljes érzelmi élet egy feladatra koncentrálódik: a puszta lét megőrzésére-önnön és sorstársaink életének védelmére.
Többször előfordult már velem, különösen mikor hajnalig operáltunk, mikor már egyetlen szó sem hangzik el a műtőben mindenki hulla fáradt , csak a feladatra koncentrálunk: ismét megmenteni egy újabb emberi életet. Amikor én asszisztálok kezemben két kampóval, van, hogy egy pillanatra kinézek a műtő ablakán s látom, hogy a Szabadidőpark dombja mögött már dereng a hajnal. S ekkor betölti minden gondolatomat annak az alakja, akit fantáziám oly hirtelen elevenséggel idéz elém, ahogyan azt korábban, megszokott életemben soha át nem éltem. Volt, hogy a fejemben párbeszédet folytattam vele, hallottam válaszait láttam mosolyát, magam előtt láttam felszólító és bátorító pillantását és – valóság vagy nem- az ilyen pillanatokban tekintete ragyogóbban világít, mint az éppen a domb mögül felkelő nap. S akkor teljes lényem beleremeg a gondolatba: életemben először értem egészen annak igazát, amit oly sok gondolkodó úgy fogalmaz meg, mint hosszú élete során kikristályosodott végső bölcsességet, s amit már oly sok költő megénekelt; annak igazát, hogy a szeretet létünk legmagasabb csúcsa, ahová élő emberként emelkedhetünk, a legtöbb, amivé földi életünk kiteljesedhet. Most fogom fel igazán azon végső, legvégső tanítás értelmét ami az emberi gondolkodás, költészet és a hit mindenkori üzenete: megváltás csak szeretet által és szeretetben lehetséges!
(Nem tudom, de a mai napig, ha rossz kedvem lenne visszajátszódnak az együtt töltött szép pillanatok)
S felfogom, hogy az az ember, akinek ezen a Földön többé semmije sem maradt, lehet boldog-még ha csak pillanatokra is-, ha bensőséges odaadással fogadja magába a szeretett ember képét. Az elképzelhető, lehető legsivárabb külső körülmények között, olyan helyzetbe kényszerítve, ami lehetetlenné teszi, hogy tettek által valósítsa meg önmagát, olyan helyzetben, amiben az egyetlen felmutatható teljesítmény maga az igaz szenvedés, ahol a teljesítmény egyedül a belső tartással elviselt szenvedésből áll, ilyen helyzetben is kiteljesedhet az ember a szeretetteljes szemlélődésben, abban a szellem alkotta képben való elmélyülésben, amit a szeretett emberről magában hord. Mióta sebészkedem életemben először vagyok képes arra, hogy felfogjam, s tudjam: amilyen kevéssé számít a szeretet számára egy ember testi létezése, épp olyan mélységes ragaszkodással kötődik a szeretett ember szellemi lényéhez, s valahogy fel sem merül „ittlétének” fontossága, hogy egyáltalán testben létezzen; a szeretet nem függvénye annak, hogy a szeretett lény életben van-e vagy sem.
Hogy a szeretett emberrel mi van, nem tudhatom, elveszett, eltűnt, nem akarja, hogy tudjak róla, s úgy kell kezelnem mintha már nem élne. De mit számít ez már? Mindez már nem érinti, mit sem változtat szeretetemen, szeretetteljes visszaemlékezésemen, s azon amilyen szeretettel szellemi alakját szemlélem.
Az adott jelen idejű lét ürességéből és sivárságából az ember a múltba menekül. A jelenről megfeledkezik, s fantáziáját minduntalan emlékfoszlányok foglalkoztatják, ám nem életének nagy élményei-sokkal inkább hétköznapi események: sokszor a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgok, korábbi életének apró történései azok, amelyek körül gondolatai többnyire keringenek. Megszépülve elevenednek meg bennem ezek a fájdalmas visszaemlékezések. Az adott környezettől s a jelentől elfordulva, a múltba tekintő lelki élet sajátos jelleget ölt. Az egyetemi évek, a kórház előtti világ hihetetlenül távolinak tűnik. Vágyakozva élem át gondolatban a legapróbb mozzanatokat: ahogy egymás mellett ülünk estefel e a kanapén s tévézünk, vagy a konyhában közösen főzőcskézünk....
