Kedves Viki!

Ma a pokol hetének végén 2 hetes szabadságom küszöbén írom neked e sorokat. Hogy lehet, hogy nem tudtalak elfelejteni és még mindig oly sokszor jutsz eszembe?

Semmitől nem fut úgy az idő, s nem rövidül meg úgy az út, mint ha valamilyen gondolat lenyűgözi egész mivoltát, egész lelkét annak, aki gondolkodik. A külső lét ilyenkor szinte alvás csupán, s ennek az alvásnak álma az a bizonyos gondolat. Hatására az idő elveszti tartalmát, a tér elveszti kiterjedését. Elindulunk valahonnan, megérkezünk valahová, csupán ennyit tudunk. Bejárt utunkból az emlékezet csak valamiféle homályos ködöt fogad be: számtalan elmosódó kép úszik benne, fák, hegyek, tájak. Ilyen lázálomszerű állapotban éltem meg ezt a tovatűnt 7 évet.. Emléked, vagy pontosabban az aki voltál még mindig élénken él bennem.

Vigyázz magadra, ma is gondoltam rád.