Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Szerelmem lapjai

Gyulai emlékek:

2020. július 02. - Dr.D..

Mikor  a nyáron leutaztam Gyulára  egyszerűen nem bírtam ellenállni az emlékeknek, ha mégannyira is szenvedtem tőlük. Csak egy nap volt csupán míg meglátogattam a kollegákat akik kitörő örömmel fogadtak, mintha nem telt el volna már 4 év: mindenki egy kicsit öregebb lett, de minden ugyan olyan : beszereztek pár hiper-szuper kütyüt amivel könnyebb lett a szemészélet. Segítettem lefogni egy kisgyereket akinek a szeméből corpust szedtünk ki, s vittem csokis tortát J.  Mielőtt hazaindultam volna  végigjártam az utcákat, melyek kövén együtt koppant léptünk Tündérbogyóval,újra felkeresetem azokat a gyalog távol levő, eldugott zugokat ahol együtt kirándulgattunk:  elmentem az orvosszállóra onnan a vár fele, de oda nem mentem be, az időhiányra fogva, de lelkileg nekem nehéz is lett volna, hiszen hányszor sétáltunk annak a környékén is … Közben jöttek az emlékek: a városi turistakocsi ami kivisz a Köröshöz (ígértem neki, hogy együtt megyünk, de végül nem lett belőle semmi)  Az élővíz csatorna partja, ahol migrénes fejfájás jött rá, s támogatva hazakísértem, milyen boldog volt, hogy úgy figyeltem rá, a lakatos híd ahova mi is terveztünk egy közös lakatot feltenni..

Számomra az orvosszálló is titokzatosabbá vált e kis kirándulás alatt, egyben vidámabb is , úgy ahogy maga a város is, s most, hogy már elköltöztem, valami mélabús szépség lengte be.

Kiérve az úthoz ahol délutáni futásaimkor  elindultam , még egyszer utoljára mélyet szippantottam a közeli pékség  miatt friss kenyér illatával telített levegőből, hogy legalább az illata emlékét megőrizzem annak a városnak, melyet Viki széppé varázsolt szememben, akárcsak Szegedet. De közben az emlékek özönében egyre sebesebben száguldott el a múlt elpárásodott szemem előtt, s tudtam, hogy elvesztettem mindazt ami a legszebb , s akkor a legjobb dolog volt az életemben.

Egy brutál ügyelet után

 Az ügyelet ami soha nem ért véget.. 6-ot operáltunk, de végig ébren maradtunk..

Közben többször eszembe jutottál mint már annyiszor

Ez az érzés egyszerre lehúz ,
S a mélybe ránt
Eldobtál akár egy szál gyufát
A lelkem elégett és nálad ott a láng
Mondd jelentek még valamit neked?
Néma felelet, már csak a szél súgja: Ég veled.

 

 

 

Szabadság?

Kedves Viki!

Ma a pokol hetének végén 2 hetes szabadságom küszöbén írom neked e sorokat. Hogy lehet, hogy nem tudtalak elfelejteni és még mindig oly sokszor jutsz eszembe?

Semmitől nem fut úgy az idő, s nem rövidül meg úgy az út, mint ha valamilyen gondolat lenyűgözi egész mivoltát, egész lelkét annak, aki gondolkodik. A külső lét ilyenkor szinte alvás csupán, s ennek az alvásnak álma az a bizonyos gondolat. Hatására az idő elveszti tartalmát, a tér elveszti kiterjedését. Elindulunk valahonnan, megérkezünk valahová, csupán ennyit tudunk. Bejárt utunkból az emlékezet csak valamiféle homályos ködöt fogad be: számtalan elmosódó kép úszik benne, fák, hegyek, tájak. Ilyen lázálomszerű állapotban éltem meg ezt a tovatűnt 7 évet.. Emléked, vagy pontosabban az aki voltál még mindig élénken él bennem.

Vigyázz magadra, ma is gondoltam rád.

 

Világosság

Kedves Viki!

Ismét volt időm gondolkodni, s úgy érzem kezd összeállni életem néhány kusza és ellentmondásos darabja a következőképpen, rájöttem, hogy miért hagytál el: 

Szinte hihetetlen, hogy egy nő elmenjen ha szeret, de mégis több esetben előfordul. A nő számára mindez lehetséges, ne ítéljük el őt, csak akkor érthetnéd meg, ha te is olyan helyzetben lennél.

Ő szép, intelligens és érzékeny. Olyan mint a telihold egy sötét éjszakán, ő a homokot csillagokká változtatja, ő a szerelem. Olyan sokáig várt, hogy megtalálja és jobban szerette őt mint a saját életét, de mégis elhagyta, könnyes szemmel és fájó lélekkel.

Elhagyta őt, mert többet szeretett volna kapni mint ajándékokat és szép szavakat. Tetteket akart látni, azt akarta, hogy a férfi jelen legyen az élete minden területén, azt akarta, hogy figyeljen rá, hogy megkérdezze tőle milyen volt a napja és milyen tervei vannak, virágot kapjon tőle legalább egyszer egy évben. Azt akarta, hogy ő legyen a legfontosabb az életében.

Úgy akart élni, hogy meghallják azt amit mond, hogy elfogadják őt, hogy ő legyen az egyetlen nő a férfi életében. Ő egy új terület és azt akarta, hogy a férfi felfedezze ezt, de a férfi sohasem tette meg ezt inkább úgy döntött, hogy messziről figyeli őt. Időközben ez a terület meghalt mert nem volt felfedezve.

A nő elment mert egy olyan könyv volt, amelyet a férfi nem mert a kezébe venni és átlapozni, mert nem tudta, hogy a lapok között nagy értéket talál. A nő egy olyan virágnak érzi magát, akit mindig öntözni kell, de a férfi elfelejtette ezt megtenni minden nap. A virág elhervadt és meghalt. Lassanként kezdte elveszíteni a színét , olyanná vált mint egy gyertya, amelyik bármelyik percben kialudhat.

A szerelem fel kellene emeljen, ki kellene nyissa a szíved, boldoggá kellene tegyen, de a nőt a szerelem szomorúvá tette. Ő mindent felajánlott, de nem kapott cserébe semmit, elmondta azt, hogy mi hiányzik neki, a férfi hallotta, de nem hallgatta meg igazán. A férfi azt gondolta, hogy a nő vele marad, bármi is történjen.

A nőnek szükségre volt valakire akivel megoszthatja a gondolatait, az érzéseit, egy olyan férfire aki nem csak a saját álmaival van elfoglalva és őt észre sem veszi. Egy olyan férfire aki mellől sohasem akar elmenni. Egy olyan férfira, akinek ő kell. Egy olyan férfit akart aki a boldogságot jelenti a számára. A nő elment és a férfi nem értette, hogy miért, tudta azt, hogy egy pár év múlva majd megérti, akkor majd a múltra fog gondolni és megérti, hogy mit kellett volna tennie azért, hogy maga mellett tartsa a nőt

Már én is tudom mit kellett volna tennem, de sajnos már késő... Miért van az, hogy annyi mindenről lemarad az ember? 

Elmentél azért, hogy megtaláld önmagad, azt akit elveszítettél, bekötözöd sebeidet és egyedül folytatod utadat. Elmentél azért, hogy ismét szeress, azért, hogy megismerd az értékét, hogy a homokot ismét csillagokká változtathasd. 

A pokol hetében

Kedves Viki!

 Hála az égnek már túl vagyok a pokolhetének felén.

Jól tudom, amit csinálok nem normális dolog... leveleket írni valaki olyannak aki semmibe sem vesz, esztelenség azt hinnem, hogy a jég átforrósodik , a jég életre kél; de mit tegyek? Aki szerelmes könnyen hisz a szerelemben, egyébiránt a múltba révedés nem vesz kárba egészen, hiszen láthatom ven még bennem szeretetre való képesség..

 Mondd meg, hol láttál az enyémhez fogható szerelmet, amelyet sem az idő, sem a távolság, sem a kétség ki nem olthat; melynek elég egy óvatlan pillantás, egy elejtett szó? Már 5 éve, hogy nem láttalak, 5 éve, és még mindig úgy szeretlek mint rég..

Sokan mondják, hogy ezt az egész egészségügyet nem tudnák csinálni, ha nem lenne mögöttük a család... és én mit mondjak egyszál magamban? Úgy érzem nekem nincsen már más csak az emlékeim. Ez a boldogságom, kincsem reményem. Új meg új gyöngyszemet rejtettem szívem kincsei közé akárhányszor találkoztunk..

Magam sem értem magamat, mi ez az egész? Miért nem tudok azok közül a nők közül választani akik körülöttem legyeskednek? Miért vagyok még mindig szomorú, ha elválásunkra gondolok és arra, hogy már nem szeretsz? De lehet soha nem is szerettél igazán.. csak addig voltam jó a amíg azt csináltam ami neked is jó.. Az én szerelmem lángját azonban úgy érzem olthatatlanul, örökre felszítottad..

 

 

Kezdődik a pokol hete

Kedves drága Viki!

Nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy megírjam, micsoda örömet okozna, ha tudnám, hogy te és családod jól vagytok. Még a mai napig valahányszor Szegeden járok újraélem a veled töltött csodálatos órákat és bár ennek már 6 éve, úgy érzem mintha csak néhány napja búcsúztam volna el tőled a Bercsényi utcából. 

Ma különös szükségét érzem, hogy szóljak hozzád, hiszen holnap kezdetét veszi a járvány miatti őrület: 2 hétig minden egyes nap a kórházban leszek, színesítve 2-3 naponta ügyeletekkel e jeles eseményt. 

Remélem kedves Viki nem felejtettél még el. 

 

Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.
 
És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És - végtelen nagy szerelemmel.

 

Még néhány gondolat

Kedves Viki!

 Tudom, hogy az a lány aki emlékeimben él már elveszett mond a saját maga és az én számomra. Pergő elpergő napok melyekben nehéz minden tovatűnő másodperc, mint egy ólomszárnyú betonbagoly... Viki és megint Viki. Nem lehet, nem is tudok, (nem is akarok?) szabadulni a ráemlékezés gyötrő vízióitól. Nem akarok és sohasem akarok ezután rád gondolni. Erővel hajtom el magányosságomban emlékeimet. Nem megy. Vagy inkább nem is akarom...? V-i-k-i, Vi-ki verődik viszsa a billentyűzeten miközben itt töltöm az időmet az orvosszállón. 

Szerelem, szerelemvágy, életet, létet kitöltő erő, ami előjön a mélységes mély, mindennél nagyobb veszteség pótlására, így már lezárult minden. Mégha úgy érzem,hogy soha többé nem virágzik, nem virágozhat számomra a szerelem, tudom, hogy létezik valaki aki hozzám illik!! Teljes értékű csalódás, úgy ahogyan teljes értékű boldogdág sincs.Viki! Nem akarok rád gondolni, mégis rád gondolok. Hála a csodálatos munkámnak az egészségügy felhőtlen berkeiben az utóbbi 5 évben nem sikerült egy tartós kapcsolatot nem létrehoznom, mondjuk úgy lehet nehezebb ilyenre szert tenni, ha számomra a házasság előtti szex tabu. Most már kezdek félni, hogy magam maradok, Nem könnyű az elpergő napok világot termető és világot pusztító élménysora. Le-fel hinta az egész, öröm és szomorúság, remény és reménytelenség váltakozása. Mégis a szeretet a legteljesebb erő az a mindenkori újrateremtődő energia, amely képes a legreménytelenebb helyzetből is reményekkel teli világot varázsolni, megváltva ezzel a semmije sincs rémnye sincs embert. Valamit mindig hoznak, elénk teremtenek az elpergő napok pótolva az elveszettet, az elveszőt. Kiegyenlítődés az élet törvényszerű alapja! Jól kell élni ezzel, gazdálkodni kínálkozó, életet szépítő lehetőségeivel. 

Üldögélek még egy darabig, lassan elindulok átnézem az altatógép részeit, hiszen hamarosan altatnom is kell.

 

Vissza a mókuskerékbe

Kedves Viki!

Tudom ezt a levelet sem fogod elolvasni mint annyi minden mást, számodra én is csak egy voltam a közül az öt-hat férfi közül akit a barátnőd szerint meg kell, hogy ismerj ahhoz, hogy majd ki tudd választani a számodra megfelelőt. Remélem ezt a k*rvamentalitást nagyon gyorsan offolod mert ennek nem lesz jó vége: minden egyes kapcsolattal amibe beleteszed magad olyan sebeket szerezhetsz amik örökre ott lesznek a lelkeden és a végén belőled is csak egy olyan lelketlen büdösbogár lesz mint akik jönnek-mennek közöttünk, s közben előadják hogy milyen menők.  Hála az égnek most már férjnél vagy, s remélem jól megy a sorod. Ezt a levelet most nem a férjes asszonyhoz, hanem ahhoz a lányhoz írom akit még 2014-ben volt szerencsém ismerni. 

Nagy magányomban írok hozzád innen az orvosszállóról, félellemmel vegyes érzelmekkel. Igen be kell vallanom neked , félek: Félek attól, hogy nem láthatom többé viszont családtagjaimat. Hogy ez az egész járvány megváltoztatja eddigi kényelmesnek hitt életünket az már biztos.

Most, hogy már férjnél vagy tudom nem lehetsz enyém.De talán jobb is így.. Hisz megbeszéltük nekem valaki olyan kell akivel közös családi életet élhetek, gyerekekkel együtt. Te kerek perec kijelentetted neked nem kell gyerek. Remélem mostanára már meggondoltad magad: olyan nagyon kár lenne, ha egy ilyen okos és szép nő mint te nem vállalná azt amit az élet elvár tőle: továbbadni azt az életet amit Istentől kaptunk. Gondolj bele mennyi ősödnek kellett meghallnia ahhoz, hogy te most itt lehetsz. Kérlek vállald fel, hogy továbbadod az életet! 

Voltaképpen egy nagy misztériumjáték szereplői vagyunk mindahányan a magát újrateremtő és (talán) jobbítani igyekvő természet óriási égboltja alatt. 

 Számomra elkezdődött ennek a játéknak egy újabb felvonása

Te vagy a gondolat a mondat alany állítmány tárgy és minden ami utána megmarad az idő te vagy ez bármit is jelentsen hogy jönne már ide az értelem és a várakozás soha se más csak te vagy ez nem múlik el, hát, hogy van ez kincsem? az épp kiakadt szív aminek egy mennydörgésnyi ütés kell hogy visszatérjen közénk a némaság a könyvtárban a keresés és a megtaláltam ahogy visszapattan a hang a falról öreg nénik esz-sze és csé-je a miatyánk üdvözlégyében az elbújás a leleplezés jaj baszd meg ne már a csúnya beszéd ami miatt a nagyanyám nem kíváncsi rád. a pánik, hogy sosem lesz ebben részem hogy későn veszed észre az egészet hogy elfejtesz és elfelejtelek kész hogy ezt elfogadom hogy jó éjt
Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincseimet.
Egy kézfogás még, - töröld eskünket
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.
Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hüség
és utolsót lüktet a szenvedély
s a tisztulás lefogja a szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták
fel tudnád támasztani, ha akarnád
Szeretnék abban hinni, hogy létezik nő ezen a Földön aki képes még engem szeretni egy életen át. Abban is hiszek, hogy sikerül valakit találnom akit szerethetek úgy vagy még jobban mint ahogy most és mindig is téged szerettelek. 
Köszönöm az egyetemen eltöltött szép éveket, sajnálom, hogy harmadév után nem voltam veled.

Ennyi lenne valóban?

Kedves Viki!

A papír alapról most már online üzenetek formájában fogom közölni gondolataimat, észrevételeimet, bár tudom, hogy választ ezekre úgysem kapok, de bízom benne, hogy a lelkem könyebb lesz valamicskét. Ma jutottam el odáig, hogy töröltem a telefonomról a közös képeinket. Nemsokára 5 éve lesz már annak, hogy szakítottunk: 2015.04.06-án hétfőn: A nap amelyet soha nem fogok elfelejteni, a nap amikor úgy viselkedtem mint egy igazi gyökér puhapöcs: Meglocsoltalak aztán otthagytalak visszaadva a kulcsokat amiket tőletek kaptam.Köszönöm az egytojásost...

Már javában benne vagyunk a coronavírus őrületben és nekem mégis te jársz a fejemben.. Mégis, hogy és miért van ez? Próbáltalak már annyiszor elfelejteni, de az az igazság: nem tudtalak. Még a mai napig bennem él néhány mondatod, mozdulatod és akárhányszor a kezembe veszek egy könyvet te jutsz eszembe: vajon Viki mit szólna, ha ő is olvasná? Ha randizok egy nővel vagy látom, hogy érdeklődik irányomban te jutsz eszembe és amikor látom, hogy ilyen-olyan hiánya van ami neked nem volt, rögvest visszavonulót fújok nem érdekel már többé, kedves vagyok vele de ennyi... Olyan mintha lenne a lelkemnek egy kis darabja amiben te azaz a 22 éves éned elevenen létezik, a hangja, a mozdulatai, a mosolya lényem legmélyebb részét képezik amire már csak az újabb nőkkel kapcsolatos élmények csak rárakodni tudnak, de ha jön egy nagyobb fuvallat ezeket elviszi a szél és te ott vagy alatta.

 Részemről tudom már időszerű lenne, hogy megházasodjak, családot alapítasak..de az az igazság, hogy amíg ilyen elevenen élsz bennem nem megy..egyszerűen nem tudom senki mással úgy megosztani magamat mint anno veled.. Tudom ésszel, hogy el kellene engedjelek, de a lelkem mást mond: még mindig ott van az a vörös fonál amivel hozzád kapcsolódom, hiába próbáltam elvágni, felgyújtani nem ment.. újra megjelenik..

Milyen érdekes, hogyha Isten elvesz tőlünk valamit azért ad helyette mást... Nekem ez a más a képzőművészet lett, azóta is rajzolok és fesetek, hogy szakítottunk...

Én még mindig hiszem és tudom, hogy kettőnk kapcsolata különleges volt.

Továbbra is szeretlek és ezen nem változtat sem az idő vas foga sem az, hogy már mással vagy

Vigyázz magadra és bocsáss meg

Szerelem Korona idején

Az élet nem más mint szenvedés (ahogy Jordan Peterson is írta) s élni nem más mint szenvedni , túlélni pedig annyi mint értelmet találni ebben a szenvedésben.

Akinek van miért élnie, szinte minden hogyant kibír. –(Én is azért vállalom a mindennapos harcot, mert bízok egy szebb és jobb jövőben, ha nekem nem de azoknak akik utánnam jönnek jobb lehessen.)

Aki nem veszíti eszét bizonyos dolgok láttán, annak nincs mit veszítenie./Gotthold Ephraim Lessing/

Megélni a kórházi létet az elején: Ott van az övéi iránt érzett határtalan vágyakozása. Ezt a vágyakozást égatő fájdalomként éli meg az ember, hogy már egyetlen vágya marad csupán: az elmúlásé. S aztán az undor: mindazon borzalommal szembeni undor ami a kórházi dolgozót körülveszi, ami az egész környezetét jellemzi: a halál közelsége, az emberi testnedvek: fekália, vizelet bűze ami az osztályt belengi…

A kórházi élet második szakaszában megjelenik a fásultság, az érzelmek eltompulása, belső nemtörődömség és közöny, s mindez hamarosan érzéketlenné teszi  a dolgozókat a mások mindennapi szenvedésével kapcsolatban.

A megélt valóság jelenségei eltompulnak. Minden érzékelés s vele együtt a teljes érzelmi élet egy feladatra koncentrálódik: a puszta lét megőrzésére-önnön és sorstársaink életének védelmére.

Többször előfordult már velem, különösen mikor hajnalig operáltunk, mikor már egyetlen szó sem hangzik el a műtőben mindenki hulla fáradt , csak a feladatra koncentrálunk: ismét megmenteni  egy újabb emberi életet. Amikor én asszisztálok kezemben két kampóval, van, hogy egy pillanatra kinézek a műtő ablakán s látom, hogy a Szabadidőpark dombja mögött már dereng a hajnal. S ekkor betölti minden gondolatomat annak az alakja, akit fantáziám oly hirtelen elevenséggel idéz elém, ahogyan azt korábban, megszokott életemben soha át nem éltem.  Volt, hogy a fejemben párbeszédet folytattam vele, hallottam válaszait láttam mosolyát, magam előtt láttam felszólító és bátorító pillantását és – valóság vagy nem- az ilyen pillanatokban tekintete ragyogóbban világít, mint az éppen a domb mögül felkelő nap. S akkor  teljes lényem beleremeg a gondolatba: életemben először értem egészen annak igazát, amit oly sok gondolkodó úgy fogalmaz meg, mint hosszú élete során kikristályosodott végső bölcsességet, s amit már oly sok költő megénekelt; annak igazát, hogy a szeretet létünk legmagasabb csúcsa, ahová élő emberként emelkedhetünk, a legtöbb, amivé földi életünk kiteljesedhet. Most fogom fel igazán azon végső, legvégső tanítás értelmét ami az emberi  gondolkodás, költészet és a hit mindenkori  üzenete: megváltás csak szeretet által és szeretetben lehetséges!

(Nem tudom, de a mai napig, ha rossz kedvem lenne visszajátszódnak az együtt töltött szép pillanatok)

S felfogom, hogy az az ember, akinek ezen a Földön többé semmije sem maradt, lehet boldog-még  ha csak pillanatokra is-, ha bensőséges odaadással fogadja magába a szeretett ember képét. Az elképzelhető, lehető legsivárabb külső körülmények között,  olyan helyzetbe kényszerítve, ami lehetetlenné teszi, hogy tettek által valósítsa meg önmagát, olyan helyzetben, amiben az egyetlen felmutatható teljesítmény maga az igaz szenvedés, ahol a teljesítmény egyedül a belső tartással elviselt szenvedésből áll, ilyen helyzetben is kiteljesedhet az ember a szeretetteljes szemlélődésben, abban a szellem alkotta képben való elmélyülésben, amit a szeretett emberről magában hord. Mióta sebészkedem életemben először vagyok képes arra, hogy felfogjam, s tudjam: amilyen kevéssé számít a szeretet számára egy ember testi létezése, épp olyan mélységes ragaszkodással kötődik a szeretett ember szellemi lényéhez, s valahogy fel sem merül „ittlétének” fontossága, hogy egyáltalán testben létezzen; a szeretet nem függvénye annak, hogy a szeretett lény életben van-e vagy sem.

Hogy a szeretett emberrel mi van, nem tudhatom, elveszett, eltűnt, nem akarja, hogy tudjak róla, s úgy kell kezelnem mintha már nem élne.  De mit számít ez már?  Mindez már nem érinti, mit sem változtat szeretetemen, szeretetteljes visszaemlékezésemen, s azon amilyen szeretettel szellemi alakját szemlélem.

Az adott jelen idejű lét ürességéből és sivárságából  az ember a múltba menekül. A jelenről megfeledkezik, s fantáziáját minduntalan emlékfoszlányok foglalkoztatják, ám nem életének nagy élményei-sokkal inkább hétköznapi események: sokszor a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgok, korábbi  életének apró történései azok, amelyek körül gondolatai többnyire keringenek. Megszépülve elevenednek meg bennem ezek a fájdalmas visszaemlékezések. Az adott környezettől s a jelentől elfordulva, a múltba tekintő lelki élet sajátos jelleget ölt. Az egyetemi évek, a kórház előtti világ hihetetlenül távolinak tűnik. Vágyakozva élem át gondolatban a legapróbb mozzanatokat: ahogy egymás mellett ülünk estefel e a kanapén s tévézünk, vagy a konyhában közösen főzőcskézünk....