Viki, Viki!
A neved eddig édesség volt nékem, mint a mézcsepp, mely a nyelven elolvad. Ma keserű, mint az eperszín méreg, amelyből egy korty lélegzetszorítón megbágyasztja a szívnek dobogását.
Viki, Viki!
A neved nékem napfényem volt eddig, meleg napfény, aminő tavasszal bimbót, virágot fakaszt réten, erdőn. Hideg felhő ma, amelytől elsápad a Duna fényes tükörképe is, s a fázó virág arcán harmat ül.
Viki, Viki!
A neved eddig szívem zenéje volt, egy láthatatlan kisangyalbandának üdvösséget zümmögő zenéje. Ma a neved csak egy halk jajkiáltás. Jajkiáltás szívem mélységében! Jajkiáltás, amelytől összeomlott szép reményimnek tündérpalotája. Napja kialudt. Csillaga lehullt. S maradt utána fekete sötétség - hideg halotti csend...
